Divat üzenettel: kényszerörökbefogadások az NDK-ban reflektorfényben!

Divat üzenettel: kényszerörökbefogadások az NDK-ban reflektorfényben!

Az idei berlini divathéten a berlini tervező, Kilian Kerner nagy feltűnést keltett új kollekciójával, amely a német történelem egy sötét fejezetével foglalkozik: az NDK-beli kényszerörökbefogadásokkal. A bemutató az Uber Arénában zajlott, és nem csak a szemek lakomája volt, hanem elgondolkodtató is. A modellek extravagáns, a 80-as évek megjelenése által ihletett ruháit kísérteties őrtorony és monitorok kísérték, amelyeken ez állt: „Figyelem, Ön most elhagyja Nyugat-Berlint”. A Radio Köln szerint Kerner a csillogást és a horrort is egyesíteni akarta terveiben.

Ebben a kollekcióban, amely a kényszer-örökbefogadás csúcsát kutatja, a modellek szemet gyönyörködtető pulcsit viseltek, olyan szlogenekkel, mint "Hol vannak a gyerekeink?" és kézzel írt plakátokat tartott fel. Különösen izgalmas volt egy férfi modell képe, aki egy baba babát mutat be durva szürke öltönyben. Ez a kép vizuálisan illusztrálja az örökbefogadásokkal kapcsolatos igazságtalanságokat. Kernert magát is felkeltette egy dokumentumfilm, amely az NDK-ban zajló gyermekjólétről és örökbefogadásokról szól, és munkáival szerette volna felhívni a közvélemény figyelmét erre a kérdésre.

A kényszerfogadások politikai dimenziója

Az NDK-ban történt erőszakos örökbefogadás az állami elnyomás példája. A becslések szerint körülbelül 10 000 eset van. E gyakorlatok egyik kulcsfontosságú aspektusa a sok szülő által tapasztalt nyomás volt. Az ifjúsági jóléti hivatal dönthetett a vér szerinti szülők beleegyezése nélkül is, ahogy az Sabine Zapf példájából is kitűnik, aki gyermekotthonba került, miután egyedülálló anyaként nem tudta kihordani a harmadik gyermekét. A Deutschlandfunk Kultur fájdalmas veszteségéről számol be, amikor biológiai apja küzdött a visszatéréséért, de kudarcot vallott.

A kényszer-örökbefogadás által érintett anyák óriási nyomás alatt voltak. Viola Greiner-Willibald arról számol be, hogy sok nő nem mert ellenezni, hogy az állam elvonja gyermekeit, mert félt az elnyomástól. Az NDK családtörvénykönyve nem mutatott kegyelmet, és azt követelte, hogy a gyerekekből „szocialista személyiségek” legyenek. A „Der Spiegel” már 1975-ben beszámolt erről a kudarcos politikáról, amellyel a mai napig nem foglalkoztak kellőképpen.

Fókuszban a feldolgozás

Ennek a történetnek a feldolgozása még nem fejeződött be. 2019-ben a Bundestag felszólította, hogy az örökbefogadási aktákat ne semmisítsék meg, és lépéseket tettek egy „központi információs és elhelyezési iroda” felállítására. A végső eredmények és a konkrét intézkedések még mindig homályosak, mivel a szövetségi belügyminisztérium tanulmánya csak 2026 elején készül el, ahogy a Zwangsadoptierte Kinder hangsúlyozza. Kerner maga kéri, hogy ne csak egy DNS-adatbázist hozzanak létre, hanem az érintett szülők számára is hozzáférjenek a fontos örökbefogadási aktákhoz.

A divatbemutató végén az maradt a kérdés, hány érintett szülő és gyerek vár még tisztázásra és igazságszolgáltatásra. Azok az emberek, akiktől erőszakos örökbefogadással megfosztották identitásukat és gyermekeiket, megérdemlik ezt a számvetést. Kilian Kerner abban reménykedik, hogy gyűjteményével újabb labdát görgethet, és egy éven belül legalább tíz új esetet megold. Az NDK-ban történt kényszerörökbefogadások története végső soron a veszteség és az igazságszolgáltatás fáradhatatlan törekvése.